Ma végre eltökéltem: rendbe teszem a szobám! Az ötlet onnan jött, hogy miközben tegnap Apukám vártam, beugrottam a H & M-be és kezembe akadt egy prospektus, ami arra biztat, hogy megunt, kinőtt ruhákat adjunk le és ők pedig felhasznosítják azokat, bővebb infó:

http://hm.charitystar.com/en/home/

Egyébként is szeretem a jótékonykodást, a szelektív hulladékgyűjtés számomra egy hobbi, szóval lelkesen felbuzdítottam Nővérem is, hogy akkor álljunk neki a szekrénypakolásnak, rámoljunk, jótékonykodjunk és mindenki jól jár. És a pakolás közben találtam valamit.

Egy fényképet, rajta a 17 éves ( vékony ) önmagammal és az akkori pasimmal, aki szemérmetlenül intim testrészemen tartja a kezét, azaz a hasamon. Eléggé ledöbbentem, hogy én akkoriban ilyen kis semmi fekete felsőkben nyomultam, szűk farmernadrágban és delfines köldök piercing-gel. Akkori barátom haja szőke, karja izmos, rajta egy nonfiguratív tetoválás, maga a tökély. Pár évvel volt idősebb mint én és építkezésen dolgozott Pesten, ahol is megcsalt a galád. Akkor jöttem rá először, hogy milyenek a férfiak, de ezt majd ha paprikás hangulatomban leszek, kifejtem. Ahogy megfordítottam a képet, megláttam a dátumot: 2004. augusztus 25, azaz holnap lesz 9 éve, hogy elkattant a fényképezőgép.

Ahogy az lenni szokott, ruhák félre én pedig hosszan meredtem múltbeli énemre és a pasasra. Azt ne kérdezzétek, hogy hogy a francba került a kezeim közé, ruhapakolás közben, a lényeg, hogy ott volt, bizonyítéka annak, hogy az idő az bizony egy kegyetlen dolog, mert mire kettőt pislogsz, már el is röpült például 9 év és te nem tehetsz ez ellen semmit. Pedig én úgy tennék! Ezen sokat szoktam gondolkodni, hogy ha találkoznék csak úgy egy jó tündérrel és megkérdezné, hogy mit tennék másképp a múltamban, akkor mit válaszolnék. Lehet, hogy elővenném a bölcs ábrázatom és rezzenéstelen arccal mondanám, hogy én ugyan semmit, ami az életemben történt, az minden okkal történt és egyéb marhasággal fárasztanám a tündért és magam, de az is lehet, hogy sírógörcsöt kapnék és ő mondjuk egy laza mozdulattal átváltozna Csernus dokivá, mert rájönne, hogy a szép szavak és a varázspálca ideje bizony már lejárt ( ironikus, ugye? )

Na de mégis mit változtatnék?

Hát először is, nem ebbe a felgyorsult világba születnék, hanem mondjuk az 1960-70-es évek Amerikájába. Valami furcsa vonzalmat érzek azután a kor után és hogy miért pont Amerika, azt én magam sem tudom, de valamiért, ha választhatnék, akkor biztos, hogy ezt kérném. Persze a mostani családommal és barátaimmal együtt. Viszont nem lenne mobiltelefon, internet, rohanó emberek, idétlen disco zene, elkorcsosult nézetek stb.

Lehet, hogy nem is az idő tehet mindenről, hanem mi, emberek? Mindent megteszünk azért,  hogy minél hamarabb meglegyen mindenünk és amikor ezt az állapotot elérjük, kapunk észbe, hogy közben mennyi mindenről lemaradtunk. Ezért aztán váljék mindenki hasznára egy régi közmondás: Carpe Diem

Szép estét,

E.