Tulajdonképp az egész blog írást a szakításnak köszönhetem. Hiszen ha a kekszem nem vágja röhögve a képembe, hogy márpedig belőlem sosem lesz sem író sem újságíró és más sem nagyon, akkor biztos eme tudatban élnék még most is és hallgatnám az ő bölcsességeit az életről, a munkáról és úgy átlagban mindenről, hiszen mégiscsak idősebb mint én, hét évvel, ami azt is jelenti, hogy okosabb is mint én. Adja magát.

Bármennyire is próbáltam magam tartani az elmúlt 4-5 hónapban, az elmúlt napokban jöttem rá, hogy ez biza’ nem olyan könnyű, mint ahogy azt gondoltam.

Mert mi is történik egy szakítás után? Több lehetőség is adott ( én a sajátom vázolnám fel reális okok miatt):

a: szakítottatok a pasiddal. Először bőgsz, mint a zálogos tehén. Fel sem fogtad igazából, hogy minden, ami egy órával azelőtt történt, már a múltad egy részét képezi. Nem jut el a tudatodig, hogy itt bizony mindennek vége. Ez abban az esetben hat sokkolóan, ha a szakítás hirtelen történik ( mint ahogy történt nálunk is: reggel hét órakor mindenki szeret mindenkit, tizenegyre pedig az egész lépcsőház tudja, hogy a nyugodt vasárnapi ebédnek lőttek). Miután felfogtad ( a töredékét ) annak, ami történt, fogod magad és összecsomagolsz és elindulsz és felhívod az egyik barátnődet, aki hallván reszkető hangod, azonnal a segítségedre siet. Bőgsz neki, átkozod a pasit és persze a sorsot, amiért összejöttetek és aztán a változatosság kedvéért megint csak bőgsz.

Majd próbálod a munkádba belevetni magad, ami megint rosszul sül el, ugyanis egy percet nem tudsz gondolkodni, mivel teljesen kimerült vagy, nem tudsz aludni, nem tudsz enni, csak vagy. Főnököd hatalmas nagy örömére ( az enyém megértő volt). Majd miután lassan ocsúdsz és úgy gondolod, hogy ez sima ügy, mi egy szakítás, semmiség ugyan, eljárkálsz bulizni.

Itt álljunk meg egy pillanatra és had meséljem el az első “pasimentes ” bulim történetét: istenesen be akartam rúgni, tudjátok, olyan hülye picsásra, akiket mindenki lenéz a szórakozóhelyeken és akik részegen írogatnak SMS-t és utána egész éjszaka  a telefont lesik. Persze válasz nem jön. És másnap a jó öreg “bocs de részeg voltam ” üzenet megy, amire aztán megint csak teljes közöny a reakció. Szóval én ilyenre akartam magam inni. A társaság adott volt. Az összes barátnőm körülöttem zsongott, akár egy színes méhkas, olyanok voltunk, sorra vedeltem (volna) az ouzókat, amikor is el kezdett fájni a fejem. Nem is akárhogy! Aspirin be, pia elfelejt, jó volt a buli, tényleg megérte. Este tízkor már ott tartottam, hogy felhívom Anyukám, jöjjön el értem és vigyen haza, de gondoltam, erős leszek és maradok. Maradtam.

Telnek a napok, a hetek, hónapok és lassan, de biztosan, ismét érzed a lábad alatt a talajt. És akkor hirtelen újra megnyílik a föld, amikor egy derűsnek ígérkező szombat reggel a kávéd kortyolgatva hirtelen a szívedhez kapsz. Igen, az az átkozott Facebook… Szóval meglátod, hogy a kekszed egy versenyló sebességével vágtázott bele egy új kapcsolatba. Szerintem túlságosan ezt az érzést sem kell magyaráznom. Összekaparni magad, felállni, lezuhanyozni, indulni dolgozni- monoton zakatolnak a tennivalók a fejedben, de mindig bevillan a kép. Az a bizonyos kép, amit megláttál. Borzasztó. Legszívesebben visítanál és toporzékolnál és megint kezdenéd elölről a szenvedést, újra fogynál 3 kg-t ( az egyetlen pozitív dolog a szakításban). Ezek kimaradtak. Csak töröltem az ismerőseim közül. Hú, most aztán nagyon megtettem a tutit, tudom, de hirtelen nem jutott más eszembe. És csak ültem ott, a szobám közepén és gondolkodtam. Vajon tényleg mindent én szúrtam el? Vagy tényleg ketten kellettünk ehhez? Azóta csak ezen tipródok. Hogy vajon boldog-e azzal a másik nővel? Gondol-e még rám?

És ez az érzés egyre rosszabb. Teljesen a hatalmába kerít, szinte reszketve várom az estét, hogy mikor álomba szenderülök, és jobbára persze Vele álmodom, úgy érezzem, hogy minden rendben, újra együtt vagyunk és ölelkezve alszunk el. Úgy mint rég. De ez elmúlt, ennek vége.

Iszonyatosan fáj, nem gondoltam volna, hogy így fogok szenvedni. Erősnek kell maradni, tudom.

b: A “b” tervet nem ismerem.

 

Ezzel a bejegyzésemmel végleg elbúcsúzom F-től. Még mindig szeretem és hiányzik. És kívánom, hogy találja meg azt, amit igazán akar és legyen teljes élete. Egy napon talán nekem is az lesz… Remélem.

Szép estét Nektek!