1.0Hogyan legyek ( jó ) író?https://eperirniakar.cafeblog.hueperhttps://eperirniakar.cafeblog.hu/author/epe/Hajnali fél hat van és november, a lehető legrosszabb párosítás, amit csak el lehet képzelni. Tudom, hogy nem kell ma dolgoznom és fel sem kell kelnem most, de mégis: múltból visszamaradt szokás ez. Elhúzom a függönyt, odatolom kedvenc fotelem az erkélyem elé és egy pléddel bebugyolálom magam majd hagyom, hogy az érzések és a gondolatok eluralkodjanak rajtam. A szemközti ház lakásaiban sötét van, csak egy-két ablakban szendereg a fény, bizonyítva, hogy újabb dolgos hétköznap ígérkezik. Nézem a falevelek árnyékait, amelyek a teraszom korlátján látszódnak a halvány utcai fényben. A szél ide-oda repíti őket, mintha bohókás anya röptetné gyermekeit. Szinte hallom a kacajt. Elmosolyodom. Aztán hirtelen végig fut a hideg a testemen a gerincemtől a karomig. Hagyom, hadd törjön rám az érzés újra és újra. Már a fák ágai is hajlonganak a szélben, akár egy kecses női test, amely kacérkodva és kihívóan táncol a kiszemelt férfi előtt. És még a férfiak hódítanak! Pedig ha tudnák... Most már egyre nagyobb a szél, süvít, fütyül. Az első esőcseppek is megjelentek már. Jobban összehúzom magam, olyan kicsire, amilyenre csak tudom. Gondolataim közben, mint az esőcseppek cikáznak. Múlt, jelen, jövő. Három szó, mely egész életünk végig kísér. S én most a múltban vagyok. Régi évek, régi emlékek és régi ígéretek. Egy emlék tör fel bennem. Kislány vagyok, hajnalban az erkély ajtón keresztül nézem az utcánkat. Sötét volt, az éppen a mi házunk előtti utca lámpa világított s a Hold is az égen volt még. Ültem a földön és csak bámultam bele a sötétbe. A távoli jövőt kutattam, a jövőm akartam látni ott a földön.Persze választ nem kaptam. Nem is volt előttem üveggömb vagy kártya vagy jósnő, mégis vártam volna egy jelre. S most visszatértem a jelenbe, egy hangot hallok, amely szólít engem. Elborzadok. Ismerős a hang, de nem akarom elhinni. Tudom, hogy csak a képzelet játszik velem, tudom, hogy ez a hang nem lehet az övé, hiszen több száz kilométer választ el minket egymástól és képtelenség és... Ekkor hallom újra a szelíd hangot. "Állj le"- mondja. Álljak le? Mivel? Mi közöd van neked énhozzám? "Látod, már megint milyen durva vagy! Jót akarok neked, menj és feküdj vissza!" Nem, nem fekszem le! Döbbenetes, de a saját fejemben játszódó párbeszédtől egyáltalán nem rémülök meg, sőt. Követelem, hogy maradjon velem és segítsen. Ha már egyszer elhagyott, legalább a képzeletemben maradjon meg. Most érzem csak, mennyire hiányzott. Ahogy meg próbálok koncentrálni, újra előjön a hang- és vele együtt a hideg fut végig a testemen. "Miért kínzod magad? Neked ez jó? " Igen! Kell nekem valaki.. aki segít és akiben meg tudok bízni. " Bennem sem tudtál megbízni." Ez nem igaz! Mert én bíztam benned, csak Te.." Látod? Már megint át akarod hárítani a felelősséget! Nem miattad mentem el, de te is szerepet játszottál a döntésemben. Jobb ha magadra hagylak, veled úgysem tudok beszélni. Hiszen megmaradtál annak a kislánynak, akinek megismertelek." Rendben! Hagyj csak magamra. Tudod mit? Nincs is rád szükségem. Igazából magányra vágyom, arra, hogy mindenki békén hagyjon. " Tényleg? Ez lett az új életcélod? Bámulni hajnalban kifelé az ablakon? " Nem! Egyszer majd újra kötődöm valakihez, aki úgy szeret, amilyen vagyok és.." Bolondnak? " Na és?! Akkor bolondnak! Mire mennék azzal, ha normális lennék? " Igazad van, mint mindig. " Szinte hallom, ahogy felsóhajtasz. " Most mosolygok. " Miért? " Csakúgy. Szeretnék veled még beszélgetni. Lehet?" Igen. Boldog vagy? " Hogy boldog vagyok-e? Azt hiszem, igen. Annak mindenesetre örülök, hogy te még nem nőttél fel teljesen..."      rich